"Vadvirágként élem az életem" - Tóth Ildikót köszöntjük

2016-08-29 13:09, szinhaz.hu - Kultúra

Tóth Ildikó Jászai Mari-díjas színművész, érdemes művész augusztus 29-én ünnepli 50. születésnapját. Tóth Ildikó pályájáról: Tóth Ildikó 1990-ben végzett a Színművészeti Főiskolán, Szinetár Miklós osztályában. Ezt követően négy éven át volt a Radnóti Színház tagja, szinte folyamatosan forgatott: dolgozott Deák Krisztinával, Lukáts Andorral, András Ferenccel, Tímár Péterrel, Enyedi Ildikóval, és több tévéjátékban is szerepelt. A Radnóti Színházból az Új Színházba igazolt, Székely Gábor eltávolítása után szabadúszóként dolgozott, majd 2015-ben a székesfehérvári színház szerződtette. Fotó: Pitrolffy Zoltán / Ridikül Magazin Tóth Ildikóról saját szavaival: 50: Én már kislányként is többnek mondtam magam. Füllentettem. Sokáig ugyanis nem egy érett, értelmes csajnak néztek, hanem olyan fiatal kis leánykának. Engem ez zavart. Ki kellett gyógyítanom magamat ebből a betegségből. Ezért mondtam mindig többet, mint amennyi valóban voltam. Nem is értem azokat a nőket, akik nem tudják felvállalni a korukat, vagy fiatalabbnak állítják be magukat. Gondolhatok én bármit, élhetek úgy, mintha fiatal volnék, de ez van. Ötven leszek idén. Legyen az ember tárgyszerű. Mészáros Mártában is ezt szeretem. Egyenes, őszinte, nyílt ember. Biztosan a kora miatt is, bár szerintem már huszonöt évesen is ilyen volt. Nem köntörfalaz. Én régebben, ha megfogalmaztam valamit, mindig nagyon figyeltem, milyen szavakat használok. Ő lényeglátó. Pontos. Nála nincs mellébeszélés. Azzal sem nagyon törődik, ha megbánt valakit, annyira eleven, tiszta esszencia, amit közöl. Ha ezen megsértődik az illető, puff neki, az ő baja. Márta mindig azt választja. Az élete is ilyen, és a filmjei is erről szólnak. Az igazság, az egyenesség minden tekintetben gyümölcsöző. Minek hazudni? Simogatni sem kell, ha más van mögötte. Élet: Az élet annyira bonyolult és gazdag. Számtalanszor kínál elénk olyan történeteket, amire azt szoktuk mondani, hogy ha azt filmre vinnénk vagy színházban megcsinálnánk, akkor senki sem hinné el, hogy megesett. Erős: Fiatalon én is erős, kitartó és makacs voltam. Mostanában egy kicsit ez elmúlt belőlem, sok mindenben elgyávultam az életben, de amikor főiskolás voltam, meg a pályám első tíz-tizenöt évében tudom, hogy mentem előre, mint egy tank. (...) Gőzmozdonyként, harciasan mentem neki az életnek. Gőzmozdonyság: Ez a gőzmozdonyság főleg az ítéleteimben, a munkához való hozzáállásomban mutatkozott meg. A munkában ma is maximalista vagyok, de a tapasztalataim azt súgják, nem kell olyan vakon belevágni bizonyos dolgokba. Néha ugyan még jó lenne csak úgy hagyni magam sodródni, de már a meglévő tudással. A vágy, hogy vadvízi evezős módjára vessem bele magam helyzetekbe, még ma is jellemző rám, vállalom is, de már vannak fogásaim a túlélést illetően. Szeretek lejutni a dolgok mélyére, de úgy, hogy közben jó is legyen. (...) Vadvirágként élem az életem. A lány a kaposvári páholyban: Ez csak egy próbaidőszakra vonatkozott. Eredendően nem kaposvári lány vagyok, akkoriban Marcaliban éltünk - ahová katonatiszt édesapámat helyezték, – de Heves megyéből származom. Gimnázium alatt jártam színházba, bérletem volt. Akkoriban már tudtam, színész szeretnék lenni, de nekem az arról való gondolkodásom, hogy ezért tegyek is valamit, nagyon lassan ment. Miután leérettségiztem, augusztus körül megkerestem a kaposvári színházat, hogy jöhetnék-e oda stúdiósnak vagy gyakornoknak. Közölték velem, hogy vannak ilyen státuszok, de ezeket már tavasszal betöltötték, de ha nagyon szeretnék idejönni, legyek öltöztető. Nem vállaltam. Működött egy amatőr csoport Kaposváron, a vezetőjük hívott, hogy menjek oda, aztán nagyon beteg lett, így abból semmi sem lett. Akkor elkezdtem dolgozni a fonógyárban. A színházban viszont megengedték, hogy bejárjak próbákra. Épp a Cseresznyéskertet vitték színre, Ascher Tamás rendezte. (...) Ahogy a munkám megengedte, bejártam a színházba. Megbeszéltük, hogy ne lent üljek a nézőtéren, mert ott zavarok, az első emeleti páholyban, a kanyarban találtam egy helyet magamnak. Egyszer, már bemutatóhoz közeli időpontban, amikor beléptem, látom ám, hogy a korlátra egy csomó csokoládé van kirakva. Lukács Andor és Jordán Tamás hozta annak a lánynak, aki olyan hűségesen nézte a próbákat. (...) Aztán elég hamar otthagytam Kaposvárt, mivel nem működött a fonószínpad, és nem bírtam a fonógyári életet sem. Főiskola: Szinetár Miklós fantasztikus pedagógus, roppant jó humorú és hatalmas intelligenciájú színházi ember, de akkoriban nagyon elfoglalt volt. Így elég keveset találkoztam vele. Bizonyos értelemben a főiskola csalódás volt, mert szerintem sokat számít, hogy egy osztályban milyen emberek találkoznak össze. Nem kvalitásokról, tehetségekről beszélek, hanem érdeklődésekről, kíváncsiságokról, szellemiségről és világnézetről. Arról, hogy mi foglalkoztatja az embereket. Nálunk ez annyira különböző, és összebékíthetetlen volt, ettől aztán nem volt jó az osztályközösségünk. Volt egy kicsi mag, öten-hatan összetartottunk, de ez kevésnek bizonyult. Lázadók: Alapító tag lehettem egy új társulatban, ami új kapcsolatokat és új lehetőségeket kínált, másrészt hajtott a kíváncsiság, a kalandszellem. A Radnótiban fantasztikus volt, csodálatos feladatokkal kínáltak meg bennünket, de egyszer csak körülöttünk (mert akkor mi fiatalok többen elszerződtünk) minden nagyon szép, kerek és sima lett. Lázadók voltunk és szemtelenek, többet akartunk. Forradalmat. Persze a világ egyáltalán nem a forradalomról szólt, de mi akkor voltunk fiatalok. A forradalmi hevület nálam abban kulminálódott, hogy átmenetem Székely Gáborhoz. Izgalmas és fontos évek következtek, abból a szempontból viszont rossz vége lett, hogy Gábornak csak négy évig volt lehetősége színházat és társulatot irányítani. ’98-ban nem választották meg újra, én akkor eljöttem, mert én hozzá szerződtem. Tudatosan: ’98-ban, amikor eljöttem az Új Színházból, nem jelentkeztem sehová. Nem azért, mert azt gondolom, hogy ez így jó vagy rossz, hanem mert egyszerűen ilyen alkatú ember vagyok. Nem csörgött otthon sem állandóan a telefon, hogy gyere, szerződj ide! Akkoriban alakult Csányi János vezetésével a Bárka Színház, kezdetben még azt reméltük, hogy ott lehet majd valami társulat-féleségben létezni, aztán ez is meghiúsult. Érdekes, egy-egy szerep kapcsán mindig megnyílt számomra is a lehetőség, egy út ahhoz, hogy én is odataláljak ahhoz színházhoz, de mindig volt valami kurfli, ami miatt ez végül nem jött össze. Például Kaposváron, engem pont akkor hívott oda Babarczy, amikor a férjem Erdélyből áttelepült. Addig rengeteget utaztunk egymáshoz, 500 kilométert, iszonyú sokszor. És pont, amikor ideköltözött, és ez hatalmas döntés volt az ő részéről, akkor hívtak engem a társulatba. Azt éreztem, hogyha az én párom itt lesz Pesten, akkor én nem mehetek el tőle kétszáz kilométerre! Aztán 2003-ban megszületett a fiam, Simon, és én azóta nagyon tudatosan odafigyeltem, hogy ne ugorjak vissza nyakig ebbe a történetbe. Azóta átlagosan egy évben két bemutatóm van. Budapest: Tatabányán majd tíz éven keresztül a Harsányi Sulyom László vezette színházban nagyon szép előadásokat csináltunk, de játszottam Kecskeméten, Kaposváron, Szombathelyen és Budaörsön is, közben a fővárosban kevesebbet voltam jelen. De például a Katona József Színházban beugrottam három előadásba is, amelyből az egyik, a Top Dogs még mindig repertoáron van, és többször megfordultam a Rózsavölgyi Szalonban, a Tháliában, a Radnótiban, a Centrálban és a Jurányi inkubátorházban is. Amikor a társulati létemnek vége lett, nagyon sok filmbe hívtak szerepelni, ennek köszönhető, hogy látványosan jelen voltam. A forgatások csökkenésével azonban az elmúlt években talán nem annyira vagyok előtérben, noha folyamatosan játszom. Voltak évadok, amikor három-négy bemutatóm is volt, és volt olyan is, amikor csak egy-egy. Sajnos ebben az országban ami nem Budapesten történik, az szinte nem létezik, kivéve, ha valami egészen egyedülálló „partizánakció” valósul meg. Cseresznyéskert: Csehov-rajongó vagyok. Most egyébként úgy érzem, erőm teljében vagyok, nagyon sok energiát érzek magamban, és sok gyakorlati tapasztalat halmozódott fel bennem. Sok mindent tudok már, de ez a tudás ahhoz vitt közelebb, hogy rájöjjek, rengeteg dolgot viszont nem. Érzem, önmagamról és a színházról való gondolkodásom is egyre mélyebb, ezzel együtt egyre több bennem a kétely. Látom azt is, hogy egyre több a veszélyes víz. Nem tudom, hogy alakul az élet, mert az nem kedvez a társulatoknak. Devalválódik minden, nagy átalakulások lesznek, már most is nagy lepadlózások vannak. Társulat: Folyamatosan jól működő, sikeres előadások állandó társulatban képesek megszületni. Hiszek a csapatszellemben, a műhelymunkában. A külföldi nagy színházcsinálók folyamatosan egymásra figyelő, reflektáló, fix csapatot alakítanak ki. A sikeres magyarországi független színházak is így tudnak jól működni. Közös munka: Olyan ez, mint amikor egy zongora és egy hegedű együtt játszik. Iszonyúan kell figyelni a másikra, sőt talán még inkább, mintha szemtől szemben állnánk egymással. Szabadúszás: Amikor az ember társulati tag egy olyan csapatban, ahol felelősségteljesen gondolkodnak róla, ott tudatos pályaépítés folyik. Mindenkire odafigyelnek, tudják, milyen feladatokkal kell megkínálni ahhoz, hogy tovább tudjon lépni, vagy el tudjon mélyedni abban, ahol tart. A szabadúszással ez megszűnt, ott ilyenfajta tudatosság nincs. A feladatok össze-vissza jönnek. Valamikor az ember még kevésbé érett arra, amire felkérik, vagy már túl van rajta, nem érzi kihívásnak. Nincs válogatás. Voltak felkérések, amelyekre nemet mondtam, de nagyrészt azért, mert a többi munkám miatt épp akkor és úgy összeegyezhetetlen volt. Jadviga: Én az első kiadás évében olvastam a könyvet, amikor Lupa szigetén nyaraltam. Az egyik barátomat nem lehetett kirángatni az ágyból, pedig mindent bevetettünk, mert éjjel-nappal a Jadvigát olvasta. Haragudtunk rá nagyon, de ő figyelmeztetett: hamarosan mi is az ő sorsára jutunk. Kis idő múlva én heverésztem egész nap az ágyon. Hiányérzet: Önmagammal kapcsolatban nem szűnő hiányérzetem van. Hosszas önostorozás után arra jutottam, hogy hiányoznak a filmből azok a jelenetek, amikor Jadviga magában van. Amikor nem viselkedik. Mi történik vele, amikor elmegy Francitól, és visszamegy Ondrishoz? Mi játszódik le benne, amikor belép a kertkapun? Hogyan oldja meg ezt a kettős életet? Az a kép jutott eszembe, hogy van egy tó, ami tele van gyönyörű tavirózsákkal - ez Jadviga. És egyfolytában arra várok, hogy jöjjön már valaki, és dobjon bele egy követ a tóba, hogy ezt a szépséget egy kicsit megzavarja. Sokszor tűnődöm azon, mi lett volna, ha ezt forgatás közben észreveszem, és szólok. Nem baj, majd újból megnézem a filmet. Mert úgy érzem, hogy egy nagyon fontos dolgot elrontottam. Jadviga Ondris naplójával: Én ezt a részt szerettem a legjobban a forgatókönyvben. El is bőgtem magam. A Száz év magányt olvasva éreztem hasonló katartikus élményt. Ez az a jelenet, ami miatt soha nem jutott eszembe, hogy Jadviga bűnös. Ekkor derül ki, hogy alulértékelte Ondris szerelmét. Ritkán tett kísérletet arra, hogy helyrehozza ezt a kapcsolatot, miközben mindig ő döntött. Ezért nekem nagyon fontos volt, hogy a filmben is megjelenjen: egy ember rájött, hogy valamit végérvényesen, visszavonhatatlanul elrontott. Mert igenis lehet alakítani az életet, a sorsot, a választásainkat. Kritika: A főiskola után volt néhány rossz tapasztalatom. Azt éreztem igazságtalannak, hogy hangnemében túl indulatos volt némelyik vélemény. Biztosan születtek és ma is születnek hányaveti módon összerakott előadások, de én olyan munkákat láttam, ahol ezer százalékig törekedtek a minőségre, márpedig ebben az esetben óvatosan kell kritizálni. Nem vagyunk gépek, nem vagyunk tökéletesek, hibázunk. A média viszont kialakított egy olyan várakozást, hogy mindig mindennek tökéletesnek, ütősnek, lehengerlőnek kell lennie, holott a színház egy jóféle iparosmesterség. Megpróbál beszélni bizonyos problémákról, gondolkodásra hív és késztet, elindíthat valamilyen változtatás felé. Személyesség: Egy színésznek mindig feladata megkeresni a közös pontokat, és ha nincsenek, akkor megtalálni magadban a véleményt arról az emberről, és ha megvan, akkor azt már nagyon erősen lehet képviselni. Nem fontos, hogy a szerep, vagy az alkat közel álljon a színészhez, mint magánemberhez. (...) A színészi jelenlét elevenségétől, konkrétságától és személyességétől a történet maga sokkal közelebb kerülhet az emberekhez. Színház: Szeretem, hogy közösen gondolkodhatunk helyzetekről, hogy nem csak egy igazság van, hanem sokféle, hogy könnyű elveszni benne és nehéz kikeveredni belőle. A színház pedig segíteni tud az egyéni utak megfejtésében, nemcsak a nézőnek, hanem nekünk, színházcsinálóknak is. Színpadon kívül: Gyereket nevelek, és egy kórházba járok önkéntesnek. Régi vágyam, hogy konkrét formában is hasznára váljak a társadalomnak. Bár a színészetet is misszióként fogom föl. Édesanyám rendelőintézetben dolgozott, nem volt ismeretlen előttem ez a terület. Egy éve kiírtam egy telefonszámot, elmentem tréningre. Az édesapám is nagyon beteg volt, két évig jártam hozzá egy otthonba, sok mindent tapasztaltam. A kórházban kifejezetten a geriátriát, az idős, magányos, elhagyatott emberek ápolását választottam. (...) Sokat kapok és tanulok. Az öregség hallatlan méltóságot tud adni az embernek. Olyan tapasztalat gyűlik föl az idősekben, amire mostanában nincs szükség. Nem vagyunk kíváncsiak rájuk. Ami nem normális. A velük való találkozás segít a jelen és a mindennapok értelmezésében, megértésében. Ember és ember között: Nem tudok izgalmasabbat elképzelni, mint mikor egy arcon megszületik a gondolat, az indulat vagy az érzelem. Most az emberek full extrákra vágynak. A moziban is azt keresik. A tömeghisztériára ráépül az ipar. Fejlesztik, mert ez hozza a pénzt. Na most, hogy mi lesz az ötszáz vagy száz éve írt szövegekkel? Semmi különös. Velünk maradnak. Szükség lesz József Attila- vagy Walt Whitman-versre, Shakespeareszonettekre, darabokra. Az ember és ember közötti kapcsolatot nem tudja a technika pótolni vagy kiváltani. Egy gép nem tud úgy mesélni, ahogy az apa meg az anya. Forrás: Magyar Hírlap, csaladhalo.hu, Színház.hu, Origo.hu, Magyar Narancs, Népszabadság, http://vasarnap.ujszo.com/

Tovább »